Kérdés?

Sziasztok,

Akartam írni a hétvégén, de nem csak idöhiány miatt nem jött össze. Bár sok témám van (söt, rengeteg), amiröl írni szeretnék, hirtelen nem tudtam, melyiket kapnám elö legszívesebben. Így hát, közös örömünkre, felteszek egy kérdést, amire remélem sok kérdéssel válaszoltok majd. :)

Kinek milyen kérdése van hozzám? Mit szeretnétek tudni Kolumbiáról, amit eddig nem volt kitöl megkérdezni? Milyen kérdést intéznétek hozzám, ha hirtelen sikerülne elkapni Skype-on, Facebook chaten vagy csak visszaírnék végre? :) Most lehet bombázni, és igyekszem mindenkire sort keríteni.
Csak tessék.

Mizu

Hello,

Na, hamár így belendültem, ideje lenne szót ejteni arról is, hogy mi a F történik velem mostanában. :)
Hát arról tuti regényt lehetne írni hogy az ember miért nem tart ki olyan elhatározások mellett, mint a blog- és naplóírás, sportolás, újévi fogadalmak és még ki tudja mi. Hát, tuti nem azért, mert nem jó az alapötlet :)

Na de most pont belefér a sűrű naptáramba az írás, és fontos is, és még változások is vannak itt, úgyhogy mostmár csak nem tarthatom magamban teljesen... :)

Szóval...volt egy munkahelyem tavaly májustól, amire még otthonról vettek fel, ami már önmagában is elképesztő. Aztán az a munkahely megszűnt, azaz búcsút intettünk (inkább ők, de én sem bántam annyira). Tudniillik az egy szuper hiper, ámde nagyon új és pici ügynökség volt, így a csődön kívül szinte minden gyerekbetegség beütött, és ezekkel megküzdeni emberfeletti erőt, szaktudást és erőt kívánt volna. (Anyukám mindig az "extrém nehéz" jelzővel illette a munkámat :) )
Így hát ők úgy döntöttek, inkább nélkülem hajóznak tovább viharos vizeiken, mert veszélyes áru voltam, amire több időt/pénzt kellene fordítani, míg megtérül. Én pedig kedvetlenül, de megkönnyebbüléssel engedtem el a hajót, hiszen külföldiként tényleg vannak fontosabb tényezők a munkaválasztáskor mint a jófej fiatal partiarc kollégák. (By the way nem csak partiarcnak jók, de van köztük néhány fantasztikus grafikus és designer is.)

Karácsonyig voltam ott tehát, majd ünnepek csőstűl, amikor nem itt akkor a Skype-on volt épp valami buli otthon, így aludni már nem is jutott idő. Közben az albérletemből visszaköltöztem Carloshoz egy időre, részint mert a tulaj csaj közben megszült, részint mert Carlosnál lakni jobb és olcsóbb (mégicsak :) ). Így az a fura helyzet állt elő, melyben 3 tesó, Luis Miguel (a bogotai báty), Carlos, és a fogadott, Panni laktak együtt, a szülők gondoskodását élvezve 3-4 hétig. Hát ebből elegem is lett a végére, hiszen a szüleim gyereke vagyok és a tesóim tesója, a Carlosnak meg a barátnője, nem más. Persze szuper volt kicsit gyereknek lenni, de minden jóból megárt a sok :) (btw ez igaz? vagy olyan mint a "ki váncsi, hamar megöregszik", ami egy baromság?)

Január közepére hazautazott mindenki, így jött a következő felállás: Carlos lakásában egy dolgozó Carlos és egy láblógató Panni. Hát ez is új volt. Ő reggel kelt, este jött, én meg közben mostam, főztem, mosogattam, TV-s szakácsműsorokat néztem, mint egy jó stepfordi feleség. És persze elvétve munkát is kerestem, amikor épp nem a karácsonyi ajándékokat bepótolandó: shoppingoltam. Hát ha ez az a jó, amiből megárt a sok, akkor már értem a mondást. Elkapott a "jóleső semmittevés" című betegség engem is, és a tengersok időmet olyan könnyedséggel szórtam ki az ablakon, hogy már nem is tudom, mi lett volna, ha...

...nem hívnak be interjúra január 31-én. Másnapra. (utána még 2 interjúm összejött (volna), szóval azért nem volt siralmas a helyzet közel sem :))

Na szóval elmentem az interjúra.
Most ott dolgozom.

Még korai sokat mondani róla, de egyelőre király hely. Talán elég annyival illusztrálnom, hogy én vagyok ez első és egyetlen medellíni kreatív "agyuk", mert a másik a grafikus, de neki nem fő feladata a koncepcióalkotás. Ja, hogy reklámügynökség. Igen, és BTL ez is. (A reklám egyik ága, a promóciósabb fele, nem a médiás.)
És elvittek Bogotába, a központi irodába, ahova a vezérigazgatóval repültem, aki megdöbbentően aranyos ahhoz képest hogy mennyire nem ismer (és az országomat se jobban mint egy történész rádióműsorából lehet). És utaztatni fognak, nem is egyszer. És fontos projekteknek én leszek a kreatív feje. És tervezhetek is a grafikus mellett, ha belefér az időmbe, és tudok már eleget a fotosoppról. És még a székem is kényelmes. Végre.

Szóval minden jól fest e téren, végre a fizum se lesz siralmas, bár milliomos még nem holnap leszek (otthon, itt actually igen, pesoban).

Múlt héten volt tehát ez a Bogotai "tanulmányi kirándulás" egy "kis" vízumügyintézéssel megspékelve ami csupa öröm és móka természetesen, főleg amibe fáj, de mostmár bódottá mert 2 évet kaptam és minden "aránylag" simán ment :D

Hazajövet még megpattantunk Carlossal Caliba két napra, mert "röhejesen olcsó", 9 ezres odavissza repjegyet sikerült fognunk (hiába, ez kérem nem Európa).

Hát az a Cali szuper jó kis hely, persze ezt nem mindenki osztja velem. A nyilvánvaló elfogultságon túl (Carlos ott nőtt fel) van pár szupi sajátossága, ami külön posztot érdemel (de vajon megírom-e? háhá megszívtátok :D )
Na annyit elárulok, hogy fényesebb és melegebb mint bármi amivel eddig találkoztam!

Azóta csak vegetálunk, mivel hétfő délben estünk haza, azaz az irodába. (Csak nekem mániám így kezdeni egy munkahelyen? Ez már a második eset...) Az alvás csak most jön majd, merem remélni, hogy valóban eljön...

Szóval most majdnem minden passziónak hódolni sikerült, és minden fronton minden OK. Kiváncsi vagyok meddig lesz ez így...

De egyelőre jobban elfoglal, hogy minden reggeli/délutáni alvásból úgy ébredek fel, hogy azt hiszem, dolgozni vagy reptérre kell menni gyorsan... :)



Bogotá



Cali - Zoo

Welcome Back

Sziasztok!

Hát mit mondjak...ez a blog egy nagy átverés volt? :D megkaphatnám, hiszen tényleg nem történt rajta semmi. Úgyhogy most már nem ígérgetek semmit, inkább írok. Legalábbis most egy bejegyzést, amit remélhetőleg később/hamarabb több is követni fog. Érdekes, amellett, hogy fontosnak tartom-tartanám, hogy tájékoztassalak titeket arról, hogy mi újság velem, és persze meséljek furcsa és még furcsább dolgokról, amik itt léteznek és történnek, a blogírás egyfajta önző szükségletre is megoldást ad(na) (és nem, ez nem a mesélés, furamódon az a kényszer feloldódik az ittlétben részben, hanem): az, hogy megértsem és definiálni tudjam, miért vagyok itt. Vagy úgy is mondhatnám: "mit keresek itt". Mert azt még mindig keresem, ha egyáltalán keresni kell, vagy érdemes.

E héten lett 9 hónapja, hogy itt vagyok, a múlt héten 9 hónapja, hogy elindultam. És még mindig nem értem, hogy ez nekem mire jó. Csak csinálom. És szinte észre sem veszem az idő múlását. Legalábbis nem jobban, mint otthon tenném. Mérföldkövek jelzik hogy telik az idő, pl. szülinapom, szülinapok, karácsony, újév. Aztán a munkahelyváltás, amin most estem túl. Meg az, hogy már ismerem kicsit Bogotát, a fővárost. Sőt, már Calit, Carlos szülővárosát, a harmadik legnagyobb várost is. És persze már sokkal jobban ismerem Medellínt, mint tavaly nyáron. Jobban megy a spanyol (mindig van hová, főleg a 100 féle délamerikai szlenggel), már az akcentusom is alakul, bár nagyon nagyon lassan (ezt majd kifejtem, ez jó és rossz is egyben). És összességében sokkal jobban elboldogulok már, mint tavaly, ergó nem aggaszt annyi dolog. Sőt, hogy fölösleges nagy szavakat használjak, azt hiszem fel is sikerült nőnöm közben. Persze ezt nem mondani kell, hanem csinálni, így inkább nem dumálnék róla többet (egyelőre).

Szóval sok jel azt súgja nekem, itt idő telt el, nem is olyan kevés. Még sosem voltam ennyit egyfolytában külföldön (sőt, összesen sem, ezelőtt), és még a családtagjaim sem. :-O

De hiába. Én nem érzek semmit. Én csak élek, és próbálok miből, próbálok jól, próbálok akadályokat átugrani, és még élvezni is közben. És rácsodálkozok, és megértem, és megtanulom (akár megértettem akár nem), és alkalmazom (néha nem). És idegen, még mindig, de kiváncsivá tesz, még mindig. Szóval úgy élek, mint bárki más. Reggel nehéz felkelni, időbe beérni, a péntek jó mert hétvége, nem jó ha esik, jó ha süt a nap, ha finom a vacsora, ha határidőre befejezek valamit. Járok busszal, járok bankba, főzök, mosok, takarítok. There's no magic... :)

És mégis van, de itt kicsit olyan mint a limbo, ugyanazt csinálom mint máshol, és már szinte fel sem tűnik. Ha figyelmeztettek rá, vagy itt juttatják eszembe, akkor rájövök hogy milyen messze meg milyen régóta, de különben nem is veszem észre. Ez nem olyan mint egy Erasmus, ahol "külföldi diák vagyok tehát vagyok", vagy egy kurzus, egyetem, ösztöndíj, házasság, örök emigráció. Nincs konkrét cél, sem határidő. Úgy látszik ilyen kijönni "csak simán" és "megnézni hogy mijük van"(;))kedves tesók). Azért jöttem, hogy elérjek dolgokat, de senki nem mondta, még én sem, hogy mi a dolog elérésének definíciója, meg a babérra ülésnek, és meddig maradhatok maximum, és mi az a jel, amit meglátva azonnal forduljak vissza. Így hát mindaddig, amíg egy tiszta jel ki nem rajzolódik, a "limbóban" maradok, és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Nem érzékelek sem időt, sem teret, csak tudom, hogy haladnom kell, mert mégiscsak az életemmel játszom... :)
...Persze  a skála változott közben, már látom meddig tart Medellín, képletesen, hogy mennyi hozható ki belőle, és már kezdem látni az ország értékének határait is számomra. Egyre konkrétabb elképzelésem van a minimumról és a maximumról amit itt véghez akarok vinni. A legnagyobb valószínűség szerint valahol a kettő közt sikerül majd eljönnöm innen...

Érdekes, ez a poszt kezd kicsit melankólikussá válni nekem, vagy a zene miatt ami épp megy, vagy méginkább... mert nektek írni kihívás. Azt hiszem, az idő múlásával egyre nehezebbnek érzem a veletek való kommunikációt, nem a fizikai faktorokra gondolok (net, idő...), hanem az érzelmeimre. Magyaroszággal beszélni az egyben tükröt tartani az itteni életemre és magamra. És ezt nehéz felvállalni. Mindenki szerint awesome amit itt csinálok, és tudom hogy szinte minden amit megtestesít az ittlétem, irigykedést vált ki, akár a meleg, akár a pálmák, akár a bevállalósság miatt. De mégis, mivel a sztorim nem hétköznapi (noha egyre inkább az), kiváncsi szemek szegeződnek rám, és ennek nehéz megfelelni. Nem KELL ugyan, de tény, hogy külföldről diadallal szeretünk hazajönni, nem a kudarctól szégyenkezve kullogva ki a reptértaxiból. Szóval...veletek néha kicsit nehéz. Mert emlékeztettek arra, hogy odavalósi vagyok, de ejöttem valamiért, nagyon messzire. És akkor arra biztos jó okom volt. Ezt remélem tudni, hogy van-e ilyen ok, és ha igen, az jó ok-e. Nem csak a Carlos, úgy egyáltalán. Mit mutat a mérleg. És ti mind együtt vagytok, és otthon maradni nem fura, azt nem kell alátámasztani érvekkel. Így megfelelni sincs kinek-minek.

Ez a fajta honvágy mélypont Karácsony-Újévkor csúcsosodott (illetve ez paradox: tátongott), mikor mindenki, még a külföldre vetődött honfitársak is hazautaztak, én meg nyakamon sok kedves idegennel voltam kénytelen ünnepelni. Ejj de gonosz ám ilyeneket írni. Mindenki nagyon nagyon kedves volt velem, óriási köszönet minden itteninek, félreértés ne essék. Azonban az ünnepek by definition a közeliekkel töltendő alkalmak, én meg a közeliektől távolabb voltam mint valaha, és a távoliak voltak közel. Egy másik család. Akikhez épp most kezdett el közöm lenni. Mintha a céges karácsony lenne a 24-ei ünnep. Kicsit olyan volt. Hát nehéz, na.

Úgyhogy ezért is érzem, hogy jó lesz ez nekünk...ha én írom a blogot, ti meg olvassátok, és kommenteltek. És aztán/előbb/közben pedig ti is meséljétek el az életeteket. Mert nagyon érdekel ám!
:)

ezer éve

...nem írtam, mentségemre legyen mondva, hogy az utóbbi időben élni próbáltam (megtanulni)...kifejezetten izgalmas elfoglaltság, legalábbis itt. És a jelek szerint, noha sokban hasonlít egy szokásos nagyvárosi életre, rengeteg meglepetést tartogat...

tehát folytatom az írást mostantól, (nem) a megszokott ütemben. :)

A gomb, amely nem kapcsol be

(na nem ám aggódni, olvassátok tovább inkább)


...mikor kiértem a váróba, ahol idegenek fura vicces táblával várják egymást, megláttam Laurát. Hálisten. Mert a mobilom nem működött volna, a wifi meg London óta fizetős volt. Nem kis mázli hogy végigvárta a bevándorlási ceremóniát. Olasz gyökerekkel rendelkezik, de helyi lévén mit sem tudhat a külföldieket érő reptéri megpróbáltatásokról. Nyilván megoldottam valahogy, de kevés kényelmesebb dolog van, mint egy gigahosszú utazás után rögtön beszállni egy zavarbaejtően nagy kocsiba és New York felé venni az irányt. Különösképp, mivel volt olyan forgatókönyv is, hogy leadom a bőröndjeimet a csomagmegőrzőben sok pénzért az egész new yorki tartózkodás idejére, hogy ne kelljen a testsúlyomnak megfelelő tömegű (és méretű?) cuccal mászkálnom végig. Szóval a lehető legjobb következett be, ami csak velem töténhetett. :) Haladtunk az autóúton Lauráék háza felé, és közben azon gondolkoztam, vajon mikor kapcsol be az a bizonyos gomb, ami elhiteti velem, hogy tényleg az USÁban, de főleg New Yorkban vagyok. Craziness. + Elmentünk a New York Times nyomdája mellett is...nem is rossz itt...hm


Megérkeztünk Lauráékhoz. New Rochelleben (hogy az még New York-e, nem tudom pontosan, de relatíve közel volt, abszolút közlekedhető távolságra, hálistennek). Egy cuki kis fehér házban laknak, aminek az egész pinceszintjét (most építik ki, de már majdnem kész) nekem adták használatra. Saját szoba, konyha, fürdő, vízágy. :DD
Nice...
Persze nem zártak be a pincébe, ez nem az a film. :D
Laura anyukája nagyon cuki, kicsit anyukámra emlékeztet a karaktere. Természetesen ez az jelenti h nagyon kedves is volt. :)
Lezuhanyoztam magamról a 12óra+6óra eltolódásnyi koszt, majd Laurával nyakunkba vettük a várost. Vonattal (kb. HÉV) fél óra volt beérni.És a gomb még mindig nem kapcsolt be... noha a kocsiban a reptrről jövet futólag láttuk messziről Manhattent a tornyokkal, de hát az valami képeslap is lehetett, különben is félig ködbe volt burkolva. Így, a "nagy áttörést" várva jobbra-balra nézegettem, felhőkarcolókra vadászva. :D
Találtam is, egy kb. 25 emeleteset, még a New Rochelle-i állomáson. na de hát az semmi. Ugye? Who knows...


Befutott a vonat a Grand Centralra, ami a legnagyobb pályaudvar, vagy az egyetlen Manhattenben. Óriási méretekkel rendelkezik. Egy főcsarnoka van, amibe Gulliver is állva beleférne, és a mennyezeten egy gyönyörű zöld (!?) égbolt van csillagképekkel. Miután elcsodálkoztam a csarnok és a benne magasan kifeszített amerikai zászló méretein, kiléptünk az utcára. És hirtelen megláttam...a Chrysler buildinget. És bekapcsolt a gomb. De hihetetlen volt elhinni, hogy ez nem Európa, hiszen (egy 10napos izraeli kiruccanást leszámítva) ahol én vagyok ott Európa van, más nem lehet...


Laura körbevitt a belvárosban, megnéztük a felhőkarcolókat, és két dolgot konstatáltam igen hamar:
1. Manhattan olyan, mint egy keresztbe bevagdosott uborka. (hatalmas épületek között egyenes utcák, melyek a semmiben végződnek)
2. Ebben a városban a kamerát csak függőlegesen lehet használni.


Elhatároztam, hogy a családtagjaimnak, akik hozzám hasonlóan arról álmodnak már idők óta, hogy eljutnak ide, csinálok képeket meg videót, ajándékba. Hamarosan mglátjátok! (és ui. valami apróságot is vettem nektek ;))


Láttam széles sugárutakat, ezressel kezdődő házszámokat, óriási boltokat, Robin Scherbatskyt és Gotham Hallt. Hihetetlen. Tényleg az összes film és sorozat itt játszódik, ami számít. Basszus. Nagyon durva elhinni, hogy itt vagyok! A felfogást nehezítette, hogy asszem még sosem voltam ennyire fáradt életemben. Tudom, ezek nagy szavak... :) ezért a Times Square felé menet egy Red Bull ledöntése mellett döntöttem. Meg is találtuk gyorsan, egy tipikus helyi hotdogbódé kínálatában. A hot dog isteni volt, valami csemegeubis szósz volt hozzá meg még sajtszósz vagy nemtom de minden isteni. Ja és persze pirított hagyma. Ezt nekem találták ki! :P
Az eladó srác egyiptomi volt, és nagyon vicces, el akarta kérni a számomat. Mondtam, hogy ugyan ne fáradjon, mert nem csak hogy összesen 3 napig maradok, de még a telefonom se működik. Erre, míg mi Laurával fényképeztünk engem a "tipikus hotdogos" témakörben, felírta az ő számát egy szalvétára, hogy namár, akkor legalább ezt vigyem magammal. LOL, ezek mind...


A Times Square elképesztő volt, először is mert éjfélkor még nappali világosság volt, azaz mindig, a sok kivetítőnek köszönhetően. másodszor pedig mert kétszer akkora mint mindenki hinné!!! Ami előtt fotózkodni szokott a mezei turista, az csak a fele, a műmosolyú külföldi a képen éppen egy hasonló térrel néz farkasszemet! Micsoda átverés! hahaha


Teljesen odavoltam, bár igazából a Red Bull semmit sem segített. Mióta arról álmodtam, hogy eljutok ide, erre amikor végre beteszem a lábam, inkább aludni volna kedvem és azt hiszem hogy tényleg álmodom? Ejjjj
De azért kimerültnek lenni a világ lemenőbb városában még mindig egy igen klassz dolog.
I'm lovin' it!!

just so you know...

FIGYELEM!


Innentől kezdve a királyság és elképesztőségvalószínűleg a tetőfokára hág,
így új kedvenc szavamat már nem írom ki, csak egy + jellel utalok rá, hogy használni kéne.
És idővel majd össze is számolom majd...
((:

New York, New York

...if I can make it here, I can make it anywhere /Frank Sinatra/


Négy órát maradtam Londonban a Heathrow-n. Ezt az opciót választottam, mert attól tartottam, hogy az USA-ba való belépéshez sok ellenőrzés lesz, és nem akartam kilométeres sorok elejére könyörögni magam, bár menni szokott, de most inkább a nyugalmat választottam (kivételesen? vagy felnőttem volna?). Tévedtem. Ez az etap a New Yorki leszállás után jött. Azért nem volt rossz Londonban tölteni 4 órát, maga a reptér is elég jó, meg hát London az mégiscsak...majdnem olyan jó, mint NEW YORK! coming up next...


Összegyűltünk az X. kapunál, már nem emlékszem hanyas volt. És elkezdődött... Először libanoni család vagy csoport, majd átvizsgáltak egy talán indiai vagy pakisztáni nőt majd egy ortodox zsidó bácsit. És a nemzetköziség nyugatra haladva csak fokozódott, exponenciálisan. +


Mikor megnyitották a kaput, elindultunk egy olyan széles folyosón, melyet a Halálcsillag is megirigyelne, a legnagyobb gép felé amiben valaha utaztam. Quite incredible... +
Volt az economic class, a business, és a "már nem tudom hová szórjam a pénzem és a cégem se tudja, ezért még elsőbb, már nulladik osztályon utazom" class. Ággyal mindennel. Azért saját TV képernyő játékkal filmmel How I Mettel nekünk is adatott. Fejenként egy. Az enyém volt persze a három széksoroszloppal  telerakott gépen az egyetlen fekete-fehér képernyő, de hát mindent nem lehet...legalább a fura ősz kövér pasast lecserélték egy folyton köhögő fiatal nőre mellettem, ez megnyugatott kicsit.


...felszállt a gép, és a pilóta álmaim irányába fordított minket. Arrafelé, ahová a magyarok nagy része nem is mer álmodni...
Na lássuk, mit is csinált Kolombusz...


Az úton aludtam egy kicsit, remélve hogy a mellettem köhögő nő nem ragaszt rám semmi kellemetlent ezalatt. Ígyis alig bírtam már szusszal az utat a nemalvás miatt. Közben bedélutánodott, majd újra bedélutánodott. Majd újra. Végül megint. 8 órás volt az út, és délután kettő óta délután kettő volt. Aztán a végére valahogy eljutottunk a háromnegyed ötig is, de bizony sok időbe telt és nem látszott másmilyennek. A kaja finom volt, volt valami normális kaja csirkével meg tésztával. Én természetesen a másikat választottam, a szarabbul kinéző érdekesebbet. Nem hazudtolom meg magam, lám... :) Cajun vagy creol, esetleg cajuncreol kaja volt, valami szarvacskatészta darált hússal meg sárga tejszínes/currys/sajtos szósszal. Szóval ilyen mirelit feeling. De mostmár kipróbáltam ezt is, yeah. Ez azóta érdekes, hogy pár hónapja megtudtam hogy létezik ilyen konyha is az USÁban. És jól hangzott.
Mikor épp mindketten ébren voltunk a nővel, ami talán lehet hogy pont az út elején volt, megbeszéltük hogy ki mi fán terem. Én a poénból Kolumbiába utazó 23 éves szövegíró fán, ő a 30-as évei elején járó pénzügyi szakemberfán aki a barátait látogatja már sokadszorra NYban. Azt állította, imádni fogom a várost. Little did I know back then...


Egy újabb alvás után beüzemeltem a képernyőt és lóhalálában igyekeztem mindent kipróbálni. Volt vagy 8 játék, 20 film, 5 zenecsatorna (kép nélkül) és még egy pár úti info. Mivel a feketefehérség tényleg siralmas volt, és előzőleg a stewardess kezeit tördelte de nem tudott segíteni, javaslatára inkább odébbültem. A középső oszlopba, nagyon menő hogy ilyen is van... Sajnos innen nem látszott a "táj" (sokkal magasabban repültünk, mint én valaha is), de sebaj, legalább volt alibim mindkét (!) oldali folyosó kipróbálására, amikor a WCbe mentem kiugrálni magamat örömömben. Hiába vazze, most TÉNYLEG az USÁba megyünk!! +


Szóval végre bejutottam a "színesbe" :D nagyon cool volt, főleg How I Metet nézni mikor épp a városukba tartok. Genial! De azért a póker se volt rossz meg a BlackJack. :) Mindezek és egy újabb kajaroham (pizza, a konformizmus jegyében) után visszaültem az ötösfogat közepéből a párosba az ablak mellé. Addigra bejött a színes a saját képernyőmön is. WTF?!
Flesseltem még egy kicsit a szórakoztató audiovizuális elemekkel, majd még egy kicsit megpróbáltam aludni. De előtte még az angol nő lelkére kötöttem, hogy ébresszen fel, amikor már valami városféle látszik. Mert én ilyen udvarias jófej vagyok. De basszus. Hát NEW YORK!!! First time.


Zárójelben elmesélem, hogy sokszor álmodtam az utóbbi években több ezer honfitársamhoz hasonlóan azt, hogy az USÁban vagyok. Végre. És legtöbbször New Yorkban találtam magam, felhőkarcolók lábánál, esti sötétben. A legutóbbi kettőben (tavaly) már jobban észnél voltam.Tudtam, hogy addig csak álom volt, nade most tényleg ott vagyok. Majd felébredtem természetesen. Kiváncsi leszek, hogy ezúttal, amikor TÉNYLEG, vajon elhiszem-e. Mert nem lesz könnyű.


Szóval egyszer csak megereszkedtünk :), és ha tornyokat nem is, de Született feleséges neighbourhoodot eleget láttunk. Hihetetlen. Pár perc, és belépek az USÁba. Mi van? :) +
(Nem szégyen az, há nem? :) )


Na és bumm drrrr zssrrrr pfff. JFK. Megérkeztünk. Leszálláskor végigsétáltam a repülő folyosóján (a jobb oldalin, ezúttal) és igen vicces látvány tárult a szemem elé: az üres ülések alatt, mellett, között kiosztott párnák és takarók tömkelege. Pont úgy festett, mint valami brandesített pizsama party. Felnőttek között... :D




És beérkeztünk a repülőtér épületébe, ahol minden Amerikába vágyó külföldi álma tárult hirtelen a szemünk elé: az Újvilág, egy 23 kilométeres sorral megtűzdelt bevándorlási ellenőrző kapu formájában. Nyamm!


Röpke egy-másfél óra múltán eljutottam a pulthoz. Ilyen hamar, a már a gépen kitöltött váminfós papírnak köszönhetően. A várakozás közben volt időm megcsodálni az emberi faj sokszínűségét. Szó szerint. New Yorkban annyi féle ember él és annyi készül oda, hogy nemcsak hogy pont az egész világ megtalálható kicsiben, hanem akkora olvasztótégely, hogy már tényleg ötlete sincs az embernek, hogy ki "helyi", ki nem. :)




Mikor sorra kerültem, lefotóztak és ujjlenyomatot vettek tőlem valami elektronikus cuccal, azaz tinta nélkül kellett mikor melyik ujjamat az átlátszó üveg/műanyag felületre tennem. Persze se gyengén se erősen, hanem pont úgy, ahogy halandó nem találná el. Mindeközben a pult mögött engem instruáló fiatal pasas megjegyezte hogy "you are beautiful" meg "you seem 19". Mondtam "aha, pedig 23 vagyok" mire ő "Naná, itt az orrom előtt az útleveled." de still, "you are beautiful".
Elképesztő, az energia- és málhatérfogatszintemet tekintve... De hát igen, ez mégiscsak Amerika...
:)