Kérdés?

Sziasztok,

Akartam írni a hétvégén, de nem csak idöhiány miatt nem jött össze. Bár sok témám van (söt, rengeteg), amiröl írni szeretnék, hirtelen nem tudtam, melyiket kapnám elö legszívesebben. Így hát, közös örömünkre, felteszek egy kérdést, amire remélem sok kérdéssel válaszoltok majd. :)

Kinek milyen kérdése van hozzám? Mit szeretnétek tudni Kolumbiáról, amit eddig nem volt kitöl megkérdezni? Milyen kérdést intéznétek hozzám, ha hirtelen sikerülne elkapni Skype-on, Facebook chaten vagy csak visszaírnék végre? :) Most lehet bombázni, és igyekszem mindenkire sort keríteni.
Csak tessék.

Mizu

Hello,

Na, hamár így belendültem, ideje lenne szót ejteni arról is, hogy mi a F történik velem mostanában. :)
Hát arról tuti regényt lehetne írni hogy az ember miért nem tart ki olyan elhatározások mellett, mint a blog- és naplóírás, sportolás, újévi fogadalmak és még ki tudja mi. Hát, tuti nem azért, mert nem jó az alapötlet :)

Na de most pont belefér a sűrű naptáramba az írás, és fontos is, és még változások is vannak itt, úgyhogy mostmár csak nem tarthatom magamban teljesen... :)

Szóval...volt egy munkahelyem tavaly májustól, amire még otthonról vettek fel, ami már önmagában is elképesztő. Aztán az a munkahely megszűnt, azaz búcsút intettünk (inkább ők, de én sem bántam annyira). Tudniillik az egy szuper hiper, ámde nagyon új és pici ügynökség volt, így a csődön kívül szinte minden gyerekbetegség beütött, és ezekkel megküzdeni emberfeletti erőt, szaktudást és erőt kívánt volna. (Anyukám mindig az "extrém nehéz" jelzővel illette a munkámat :) )
Így hát ők úgy döntöttek, inkább nélkülem hajóznak tovább viharos vizeiken, mert veszélyes áru voltam, amire több időt/pénzt kellene fordítani, míg megtérül. Én pedig kedvetlenül, de megkönnyebbüléssel engedtem el a hajót, hiszen külföldiként tényleg vannak fontosabb tényezők a munkaválasztáskor mint a jófej fiatal partiarc kollégák. (By the way nem csak partiarcnak jók, de van köztük néhány fantasztikus grafikus és designer is.)

Karácsonyig voltam ott tehát, majd ünnepek csőstűl, amikor nem itt akkor a Skype-on volt épp valami buli otthon, így aludni már nem is jutott idő. Közben az albérletemből visszaköltöztem Carloshoz egy időre, részint mert a tulaj csaj közben megszült, részint mert Carlosnál lakni jobb és olcsóbb (mégicsak :) ). Így az a fura helyzet állt elő, melyben 3 tesó, Luis Miguel (a bogotai báty), Carlos, és a fogadott, Panni laktak együtt, a szülők gondoskodását élvezve 3-4 hétig. Hát ebből elegem is lett a végére, hiszen a szüleim gyereke vagyok és a tesóim tesója, a Carlosnak meg a barátnője, nem más. Persze szuper volt kicsit gyereknek lenni, de minden jóból megárt a sok :) (btw ez igaz? vagy olyan mint a "ki váncsi, hamar megöregszik", ami egy baromság?)

Január közepére hazautazott mindenki, így jött a következő felállás: Carlos lakásában egy dolgozó Carlos és egy láblógató Panni. Hát ez is új volt. Ő reggel kelt, este jött, én meg közben mostam, főztem, mosogattam, TV-s szakácsműsorokat néztem, mint egy jó stepfordi feleség. És persze elvétve munkát is kerestem, amikor épp nem a karácsonyi ajándékokat bepótolandó: shoppingoltam. Hát ha ez az a jó, amiből megárt a sok, akkor már értem a mondást. Elkapott a "jóleső semmittevés" című betegség engem is, és a tengersok időmet olyan könnyedséggel szórtam ki az ablakon, hogy már nem is tudom, mi lett volna, ha...

...nem hívnak be interjúra január 31-én. Másnapra. (utána még 2 interjúm összejött (volna), szóval azért nem volt siralmas a helyzet közel sem :))

Na szóval elmentem az interjúra.
Most ott dolgozom.

Még korai sokat mondani róla, de egyelőre király hely. Talán elég annyival illusztrálnom, hogy én vagyok ez első és egyetlen medellíni kreatív "agyuk", mert a másik a grafikus, de neki nem fő feladata a koncepcióalkotás. Ja, hogy reklámügynökség. Igen, és BTL ez is. (A reklám egyik ága, a promóciósabb fele, nem a médiás.)
És elvittek Bogotába, a központi irodába, ahova a vezérigazgatóval repültem, aki megdöbbentően aranyos ahhoz képest hogy mennyire nem ismer (és az országomat se jobban mint egy történész rádióműsorából lehet). És utaztatni fognak, nem is egyszer. És fontos projekteknek én leszek a kreatív feje. És tervezhetek is a grafikus mellett, ha belefér az időmbe, és tudok már eleget a fotosoppról. És még a székem is kényelmes. Végre.

Szóval minden jól fest e téren, végre a fizum se lesz siralmas, bár milliomos még nem holnap leszek (otthon, itt actually igen, pesoban).

Múlt héten volt tehát ez a Bogotai "tanulmányi kirándulás" egy "kis" vízumügyintézéssel megspékelve ami csupa öröm és móka természetesen, főleg amibe fáj, de mostmár bódottá mert 2 évet kaptam és minden "aránylag" simán ment :D

Hazajövet még megpattantunk Carlossal Caliba két napra, mert "röhejesen olcsó", 9 ezres odavissza repjegyet sikerült fognunk (hiába, ez kérem nem Európa).

Hát az a Cali szuper jó kis hely, persze ezt nem mindenki osztja velem. A nyilvánvaló elfogultságon túl (Carlos ott nőtt fel) van pár szupi sajátossága, ami külön posztot érdemel (de vajon megírom-e? háhá megszívtátok :D )
Na annyit elárulok, hogy fényesebb és melegebb mint bármi amivel eddig találkoztam!

Azóta csak vegetálunk, mivel hétfő délben estünk haza, azaz az irodába. (Csak nekem mániám így kezdeni egy munkahelyen? Ez már a második eset...) Az alvás csak most jön majd, merem remélni, hogy valóban eljön...

Szóval most majdnem minden passziónak hódolni sikerült, és minden fronton minden OK. Kiváncsi vagyok meddig lesz ez így...

De egyelőre jobban elfoglal, hogy minden reggeli/délutáni alvásból úgy ébredek fel, hogy azt hiszem, dolgozni vagy reptérre kell menni gyorsan... :)



Bogotá



Cali - Zoo

Welcome Back

Sziasztok!

Hát mit mondjak...ez a blog egy nagy átverés volt? :D megkaphatnám, hiszen tényleg nem történt rajta semmi. Úgyhogy most már nem ígérgetek semmit, inkább írok. Legalábbis most egy bejegyzést, amit remélhetőleg később/hamarabb több is követni fog. Érdekes, amellett, hogy fontosnak tartom-tartanám, hogy tájékoztassalak titeket arról, hogy mi újság velem, és persze meséljek furcsa és még furcsább dolgokról, amik itt léteznek és történnek, a blogírás egyfajta önző szükségletre is megoldást ad(na) (és nem, ez nem a mesélés, furamódon az a kényszer feloldódik az ittlétben részben, hanem): az, hogy megértsem és definiálni tudjam, miért vagyok itt. Vagy úgy is mondhatnám: "mit keresek itt". Mert azt még mindig keresem, ha egyáltalán keresni kell, vagy érdemes.

E héten lett 9 hónapja, hogy itt vagyok, a múlt héten 9 hónapja, hogy elindultam. És még mindig nem értem, hogy ez nekem mire jó. Csak csinálom. És szinte észre sem veszem az idő múlását. Legalábbis nem jobban, mint otthon tenném. Mérföldkövek jelzik hogy telik az idő, pl. szülinapom, szülinapok, karácsony, újév. Aztán a munkahelyváltás, amin most estem túl. Meg az, hogy már ismerem kicsit Bogotát, a fővárost. Sőt, már Calit, Carlos szülővárosát, a harmadik legnagyobb várost is. És persze már sokkal jobban ismerem Medellínt, mint tavaly nyáron. Jobban megy a spanyol (mindig van hová, főleg a 100 féle délamerikai szlenggel), már az akcentusom is alakul, bár nagyon nagyon lassan (ezt majd kifejtem, ez jó és rossz is egyben). És összességében sokkal jobban elboldogulok már, mint tavaly, ergó nem aggaszt annyi dolog. Sőt, hogy fölösleges nagy szavakat használjak, azt hiszem fel is sikerült nőnöm közben. Persze ezt nem mondani kell, hanem csinálni, így inkább nem dumálnék róla többet (egyelőre).

Szóval sok jel azt súgja nekem, itt idő telt el, nem is olyan kevés. Még sosem voltam ennyit egyfolytában külföldön (sőt, összesen sem, ezelőtt), és még a családtagjaim sem. :-O

De hiába. Én nem érzek semmit. Én csak élek, és próbálok miből, próbálok jól, próbálok akadályokat átugrani, és még élvezni is közben. És rácsodálkozok, és megértem, és megtanulom (akár megértettem akár nem), és alkalmazom (néha nem). És idegen, még mindig, de kiváncsivá tesz, még mindig. Szóval úgy élek, mint bárki más. Reggel nehéz felkelni, időbe beérni, a péntek jó mert hétvége, nem jó ha esik, jó ha süt a nap, ha finom a vacsora, ha határidőre befejezek valamit. Járok busszal, járok bankba, főzök, mosok, takarítok. There's no magic... :)

És mégis van, de itt kicsit olyan mint a limbo, ugyanazt csinálom mint máshol, és már szinte fel sem tűnik. Ha figyelmeztettek rá, vagy itt juttatják eszembe, akkor rájövök hogy milyen messze meg milyen régóta, de különben nem is veszem észre. Ez nem olyan mint egy Erasmus, ahol "külföldi diák vagyok tehát vagyok", vagy egy kurzus, egyetem, ösztöndíj, házasság, örök emigráció. Nincs konkrét cél, sem határidő. Úgy látszik ilyen kijönni "csak simán" és "megnézni hogy mijük van"(;))kedves tesók). Azért jöttem, hogy elérjek dolgokat, de senki nem mondta, még én sem, hogy mi a dolog elérésének definíciója, meg a babérra ülésnek, és meddig maradhatok maximum, és mi az a jel, amit meglátva azonnal forduljak vissza. Így hát mindaddig, amíg egy tiszta jel ki nem rajzolódik, a "limbóban" maradok, és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Nem érzékelek sem időt, sem teret, csak tudom, hogy haladnom kell, mert mégiscsak az életemmel játszom... :)
...Persze  a skála változott közben, már látom meddig tart Medellín, képletesen, hogy mennyi hozható ki belőle, és már kezdem látni az ország értékének határait is számomra. Egyre konkrétabb elképzelésem van a minimumról és a maximumról amit itt véghez akarok vinni. A legnagyobb valószínűség szerint valahol a kettő közt sikerül majd eljönnöm innen...

Érdekes, ez a poszt kezd kicsit melankólikussá válni nekem, vagy a zene miatt ami épp megy, vagy méginkább... mert nektek írni kihívás. Azt hiszem, az idő múlásával egyre nehezebbnek érzem a veletek való kommunikációt, nem a fizikai faktorokra gondolok (net, idő...), hanem az érzelmeimre. Magyaroszággal beszélni az egyben tükröt tartani az itteni életemre és magamra. És ezt nehéz felvállalni. Mindenki szerint awesome amit itt csinálok, és tudom hogy szinte minden amit megtestesít az ittlétem, irigykedést vált ki, akár a meleg, akár a pálmák, akár a bevállalósság miatt. De mégis, mivel a sztorim nem hétköznapi (noha egyre inkább az), kiváncsi szemek szegeződnek rám, és ennek nehéz megfelelni. Nem KELL ugyan, de tény, hogy külföldről diadallal szeretünk hazajönni, nem a kudarctól szégyenkezve kullogva ki a reptértaxiból. Szóval...veletek néha kicsit nehéz. Mert emlékeztettek arra, hogy odavalósi vagyok, de ejöttem valamiért, nagyon messzire. És akkor arra biztos jó okom volt. Ezt remélem tudni, hogy van-e ilyen ok, és ha igen, az jó ok-e. Nem csak a Carlos, úgy egyáltalán. Mit mutat a mérleg. És ti mind együtt vagytok, és otthon maradni nem fura, azt nem kell alátámasztani érvekkel. Így megfelelni sincs kinek-minek.

Ez a fajta honvágy mélypont Karácsony-Újévkor csúcsosodott (illetve ez paradox: tátongott), mikor mindenki, még a külföldre vetődött honfitársak is hazautaztak, én meg nyakamon sok kedves idegennel voltam kénytelen ünnepelni. Ejj de gonosz ám ilyeneket írni. Mindenki nagyon nagyon kedves volt velem, óriási köszönet minden itteninek, félreértés ne essék. Azonban az ünnepek by definition a közeliekkel töltendő alkalmak, én meg a közeliektől távolabb voltam mint valaha, és a távoliak voltak közel. Egy másik család. Akikhez épp most kezdett el közöm lenni. Mintha a céges karácsony lenne a 24-ei ünnep. Kicsit olyan volt. Hát nehéz, na.

Úgyhogy ezért is érzem, hogy jó lesz ez nekünk...ha én írom a blogot, ti meg olvassátok, és kommenteltek. És aztán/előbb/közben pedig ti is meséljétek el az életeteket. Mert nagyon érdekel ám!
:)