...nem írtam, mentségemre legyen mondva, hogy az utóbbi időben élni próbáltam (megtanulni)...kifejezetten izgalmas elfoglaltság, legalábbis itt. És a jelek szerint, noha sokban hasonlít egy szokásos nagyvárosi életre, rengeteg meglepetést tartogat...
tehát folytatom az írást mostantól, (nem) a megszokott ütemben. :)
2012. augusztus 25., szombat
2012. július 1., vasárnap
A gomb, amely nem kapcsol be
(na nem ám aggódni, olvassátok tovább inkább)
...mikor kiértem a váróba, ahol idegenek fura vicces táblával várják egymást, megláttam Laurát. Hálisten. Mert a mobilom nem működött volna, a wifi meg London óta fizetős volt. Nem kis mázli hogy végigvárta a bevándorlási ceremóniát. Olasz gyökerekkel rendelkezik, de helyi lévén mit sem tudhat a külföldieket érő reptéri megpróbáltatásokról. Nyilván megoldottam valahogy, de kevés kényelmesebb dolog van, mint egy gigahosszú utazás után rögtön beszállni egy zavarbaejtően nagy kocsiba és New York felé venni az irányt. Különösképp, mivel volt olyan forgatókönyv is, hogy leadom a bőröndjeimet a csomagmegőrzőben sok pénzért az egész new yorki tartózkodás idejére, hogy ne kelljen a testsúlyomnak megfelelő tömegű (és méretű?) cuccal mászkálnom végig. Szóval a lehető legjobb következett be, ami csak velem töténhetett. :) Haladtunk az autóúton Lauráék háza felé, és közben azon gondolkoztam, vajon mikor kapcsol be az a bizonyos gomb, ami elhiteti velem, hogy tényleg az USÁban, de főleg New Yorkban vagyok. Craziness. + Elmentünk a New York Times nyomdája mellett is...nem is rossz itt...hm
Megérkeztünk Lauráékhoz. New Rochelleben (hogy az még New York-e, nem tudom pontosan, de relatíve közel volt, abszolút közlekedhető távolságra, hálistennek). Egy cuki kis fehér házban laknak, aminek az egész pinceszintjét (most építik ki, de már majdnem kész) nekem adták használatra. Saját szoba, konyha, fürdő, vízágy. :DD
Nice...
Persze nem zártak be a pincébe, ez nem az a film. :D
Laura anyukája nagyon cuki, kicsit anyukámra emlékeztet a karaktere. Természetesen ez az jelenti h nagyon kedves is volt. :)
Lezuhanyoztam magamról a 12óra+6óra eltolódásnyi koszt, majd Laurával nyakunkba vettük a várost. Vonattal (kb. HÉV) fél óra volt beérni.És a gomb még mindig nem kapcsolt be... noha a kocsiban a reptrről jövet futólag láttuk messziről Manhattent a tornyokkal, de hát az valami képeslap is lehetett, különben is félig ködbe volt burkolva. Így, a "nagy áttörést" várva jobbra-balra nézegettem, felhőkarcolókra vadászva. :D
Találtam is, egy kb. 25 emeleteset, még a New Rochelle-i állomáson. na de hát az semmi. Ugye? Who knows...
Befutott a vonat a Grand Centralra, ami a legnagyobb pályaudvar, vagy az egyetlen Manhattenben. Óriási méretekkel rendelkezik. Egy főcsarnoka van, amibe Gulliver is állva beleférne, és a mennyezeten egy gyönyörű zöld (!?) égbolt van csillagképekkel. Miután elcsodálkoztam a csarnok és a benne magasan kifeszített amerikai zászló méretein, kiléptünk az utcára. És hirtelen megláttam...a Chrysler buildinget. És bekapcsolt a gomb. De hihetetlen volt elhinni, hogy ez nem Európa, hiszen (egy 10napos izraeli kiruccanást leszámítva) ahol én vagyok ott Európa van, más nem lehet...
Laura körbevitt a belvárosban, megnéztük a felhőkarcolókat, és két dolgot konstatáltam igen hamar:
1. Manhattan olyan, mint egy keresztbe bevagdosott uborka. (hatalmas épületek között egyenes utcák, melyek a semmiben végződnek)
2. Ebben a városban a kamerát csak függőlegesen lehet használni.
Elhatároztam, hogy a családtagjaimnak, akik hozzám hasonlóan arról álmodnak már idők óta, hogy eljutnak ide, csinálok képeket meg videót, ajándékba. Hamarosan mglátjátok! (és ui. valami apróságot is vettem nektek ;))
Láttam széles sugárutakat, ezressel kezdődő házszámokat, óriási boltokat, Robin Scherbatskyt és Gotham Hallt. Hihetetlen. Tényleg az összes film és sorozat itt játszódik, ami számít. Basszus. Nagyon durva elhinni, hogy itt vagyok! A felfogást nehezítette, hogy asszem még sosem voltam ennyire fáradt életemben. Tudom, ezek nagy szavak... :) ezért a Times Square felé menet egy Red Bull ledöntése mellett döntöttem. Meg is találtuk gyorsan, egy tipikus helyi hotdogbódé kínálatában. A hot dog isteni volt, valami csemegeubis szósz volt hozzá meg még sajtszósz vagy nemtom de minden isteni. Ja és persze pirított hagyma. Ezt nekem találták ki! :P
Az eladó srác egyiptomi volt, és nagyon vicces, el akarta kérni a számomat. Mondtam, hogy ugyan ne fáradjon, mert nem csak hogy összesen 3 napig maradok, de még a telefonom se működik. Erre, míg mi Laurával fényképeztünk engem a "tipikus hotdogos" témakörben, felírta az ő számát egy szalvétára, hogy namár, akkor legalább ezt vigyem magammal. LOL, ezek mind...
A Times Square elképesztő volt, először is mert éjfélkor még nappali világosság volt, azaz mindig, a sok kivetítőnek köszönhetően. másodszor pedig mert kétszer akkora mint mindenki hinné!!! Ami előtt fotózkodni szokott a mezei turista, az csak a fele, a műmosolyú külföldi a képen éppen egy hasonló térrel néz farkasszemet! Micsoda átverés! hahaha
Teljesen odavoltam, bár igazából a Red Bull semmit sem segített. Mióta arról álmodtam, hogy eljutok ide, erre amikor végre beteszem a lábam, inkább aludni volna kedvem és azt hiszem hogy tényleg álmodom? Ejjjj
De azért kimerültnek lenni a világ lemenőbb városában még mindig egy igen klassz dolog.
I'm lovin' it!!
...mikor kiértem a váróba, ahol idegenek fura vicces táblával várják egymást, megláttam Laurát. Hálisten. Mert a mobilom nem működött volna, a wifi meg London óta fizetős volt. Nem kis mázli hogy végigvárta a bevándorlási ceremóniát. Olasz gyökerekkel rendelkezik, de helyi lévén mit sem tudhat a külföldieket érő reptéri megpróbáltatásokról. Nyilván megoldottam valahogy, de kevés kényelmesebb dolog van, mint egy gigahosszú utazás után rögtön beszállni egy zavarbaejtően nagy kocsiba és New York felé venni az irányt. Különösképp, mivel volt olyan forgatókönyv is, hogy leadom a bőröndjeimet a csomagmegőrzőben sok pénzért az egész new yorki tartózkodás idejére, hogy ne kelljen a testsúlyomnak megfelelő tömegű (és méretű?) cuccal mászkálnom végig. Szóval a lehető legjobb következett be, ami csak velem töténhetett. :) Haladtunk az autóúton Lauráék háza felé, és közben azon gondolkoztam, vajon mikor kapcsol be az a bizonyos gomb, ami elhiteti velem, hogy tényleg az USÁban, de főleg New Yorkban vagyok. Craziness. + Elmentünk a New York Times nyomdája mellett is...nem is rossz itt...hm
Megérkeztünk Lauráékhoz. New Rochelleben (hogy az még New York-e, nem tudom pontosan, de relatíve közel volt, abszolút közlekedhető távolságra, hálistennek). Egy cuki kis fehér házban laknak, aminek az egész pinceszintjét (most építik ki, de már majdnem kész) nekem adták használatra. Saját szoba, konyha, fürdő, vízágy. :DD
Nice...
Persze nem zártak be a pincébe, ez nem az a film. :D
Laura anyukája nagyon cuki, kicsit anyukámra emlékeztet a karaktere. Természetesen ez az jelenti h nagyon kedves is volt. :)
Lezuhanyoztam magamról a 12óra+6óra eltolódásnyi koszt, majd Laurával nyakunkba vettük a várost. Vonattal (kb. HÉV) fél óra volt beérni.És a gomb még mindig nem kapcsolt be... noha a kocsiban a reptrről jövet futólag láttuk messziről Manhattent a tornyokkal, de hát az valami képeslap is lehetett, különben is félig ködbe volt burkolva. Így, a "nagy áttörést" várva jobbra-balra nézegettem, felhőkarcolókra vadászva. :D
Találtam is, egy kb. 25 emeleteset, még a New Rochelle-i állomáson. na de hát az semmi. Ugye? Who knows...
Befutott a vonat a Grand Centralra, ami a legnagyobb pályaudvar, vagy az egyetlen Manhattenben. Óriási méretekkel rendelkezik. Egy főcsarnoka van, amibe Gulliver is állva beleférne, és a mennyezeten egy gyönyörű zöld (!?) égbolt van csillagképekkel. Miután elcsodálkoztam a csarnok és a benne magasan kifeszített amerikai zászló méretein, kiléptünk az utcára. És hirtelen megláttam...a Chrysler buildinget. És bekapcsolt a gomb. De hihetetlen volt elhinni, hogy ez nem Európa, hiszen (egy 10napos izraeli kiruccanást leszámítva) ahol én vagyok ott Európa van, más nem lehet...
Laura körbevitt a belvárosban, megnéztük a felhőkarcolókat, és két dolgot konstatáltam igen hamar:
1. Manhattan olyan, mint egy keresztbe bevagdosott uborka. (hatalmas épületek között egyenes utcák, melyek a semmiben végződnek)
2. Ebben a városban a kamerát csak függőlegesen lehet használni.
Elhatároztam, hogy a családtagjaimnak, akik hozzám hasonlóan arról álmodnak már idők óta, hogy eljutnak ide, csinálok képeket meg videót, ajándékba. Hamarosan mglátjátok! (és ui. valami apróságot is vettem nektek ;))
Láttam széles sugárutakat, ezressel kezdődő házszámokat, óriási boltokat, Robin Scherbatskyt és Gotham Hallt. Hihetetlen. Tényleg az összes film és sorozat itt játszódik, ami számít. Basszus. Nagyon durva elhinni, hogy itt vagyok! A felfogást nehezítette, hogy asszem még sosem voltam ennyire fáradt életemben. Tudom, ezek nagy szavak... :) ezért a Times Square felé menet egy Red Bull ledöntése mellett döntöttem. Meg is találtuk gyorsan, egy tipikus helyi hotdogbódé kínálatában. A hot dog isteni volt, valami csemegeubis szósz volt hozzá meg még sajtszósz vagy nemtom de minden isteni. Ja és persze pirított hagyma. Ezt nekem találták ki! :P
Az eladó srác egyiptomi volt, és nagyon vicces, el akarta kérni a számomat. Mondtam, hogy ugyan ne fáradjon, mert nem csak hogy összesen 3 napig maradok, de még a telefonom se működik. Erre, míg mi Laurával fényképeztünk engem a "tipikus hotdogos" témakörben, felírta az ő számát egy szalvétára, hogy namár, akkor legalább ezt vigyem magammal. LOL, ezek mind...
A Times Square elképesztő volt, először is mert éjfélkor még nappali világosság volt, azaz mindig, a sok kivetítőnek köszönhetően. másodszor pedig mert kétszer akkora mint mindenki hinné!!! Ami előtt fotózkodni szokott a mezei turista, az csak a fele, a műmosolyú külföldi a képen éppen egy hasonló térrel néz farkasszemet! Micsoda átverés! hahaha
Teljesen odavoltam, bár igazából a Red Bull semmit sem segített. Mióta arról álmodtam, hogy eljutok ide, erre amikor végre beteszem a lábam, inkább aludni volna kedvem és azt hiszem hogy tényleg álmodom? Ejjjj
De azért kimerültnek lenni a világ lemenőbb városában még mindig egy igen klassz dolog.
I'm lovin' it!!
2012. június 27., szerda
just so you know...
FIGYELEM!
Innentől kezdve a királyság és elképesztőségvalószínűleg a tetőfokára hág,
így új kedvenc szavamat már nem írom ki, csak egy + jellel utalok rá, hogy használni kéne.
És idővel majd össze is számolom majd...
((:
Innentől kezdve a királyság és elképesztőségvalószínűleg a tetőfokára hág,
így új kedvenc szavamat már nem írom ki, csak egy + jellel utalok rá, hogy használni kéne.
És idővel majd össze is számolom majd...
((:
New York, New York
...if I can make it here, I can make it anywhere /Frank Sinatra/
Négy órát maradtam Londonban a Heathrow-n. Ezt az opciót választottam, mert attól tartottam, hogy az USA-ba való belépéshez sok ellenőrzés lesz, és nem akartam kilométeres sorok elejére könyörögni magam, bár menni szokott, de most inkább a nyugalmat választottam (kivételesen? vagy felnőttem volna?). Tévedtem. Ez az etap a New Yorki leszállás után jött. Azért nem volt rossz Londonban tölteni 4 órát, maga a reptér is elég jó, meg hát London az mégiscsak...majdnem olyan jó, mint NEW YORK! coming up next...
Összegyűltünk az X. kapunál, már nem emlékszem hanyas volt. És elkezdődött... Először libanoni család vagy csoport, majd átvizsgáltak egy talán indiai vagy pakisztáni nőt majd egy ortodox zsidó bácsit. És a nemzetköziség nyugatra haladva csak fokozódott, exponenciálisan. +
Mikor megnyitották a kaput, elindultunk egy olyan széles folyosón, melyet a Halálcsillag is megirigyelne, a legnagyobb gép felé amiben valaha utaztam. Quite incredible... +
Volt az economic class, a business, és a "már nem tudom hová szórjam a pénzem és a cégem se tudja, ezért még elsőbb, már nulladik osztályon utazom" class. Ággyal mindennel. Azért saját TV képernyő játékkal filmmel How I Mettel nekünk is adatott. Fejenként egy. Az enyém volt persze a három széksoroszloppal telerakott gépen az egyetlen fekete-fehér képernyő, de hát mindent nem lehet...legalább a fura ősz kövér pasast lecserélték egy folyton köhögő fiatal nőre mellettem, ez megnyugatott kicsit.
...felszállt a gép, és a pilóta álmaim irányába fordított minket. Arrafelé, ahová a magyarok nagy része nem is mer álmodni...
Na lássuk, mit is csinált Kolombusz...
Az úton aludtam egy kicsit, remélve hogy a mellettem köhögő nő nem ragaszt rám semmi kellemetlent ezalatt. Ígyis alig bírtam már szusszal az utat a nemalvás miatt. Közben bedélutánodott, majd újra bedélutánodott. Majd újra. Végül megint. 8 órás volt az út, és délután kettő óta délután kettő volt. Aztán a végére valahogy eljutottunk a háromnegyed ötig is, de bizony sok időbe telt és nem látszott másmilyennek. A kaja finom volt, volt valami normális kaja csirkével meg tésztával. Én természetesen a másikat választottam, a szarabbul kinéző érdekesebbet. Nem hazudtolom meg magam, lám... :) Cajun vagy creol, esetleg cajuncreol kaja volt, valami szarvacskatészta darált hússal meg sárga tejszínes/currys/sajtos szósszal. Szóval ilyen mirelit feeling. De mostmár kipróbáltam ezt is, yeah. Ez azóta érdekes, hogy pár hónapja megtudtam hogy létezik ilyen konyha is az USÁban. És jól hangzott.
Mikor épp mindketten ébren voltunk a nővel, ami talán lehet hogy pont az út elején volt, megbeszéltük hogy ki mi fán terem. Én a poénból Kolumbiába utazó 23 éves szövegíró fán, ő a 30-as évei elején járó pénzügyi szakemberfán aki a barátait látogatja már sokadszorra NYban. Azt állította, imádni fogom a várost. Little did I know back then...
Egy újabb alvás után beüzemeltem a képernyőt és lóhalálában igyekeztem mindent kipróbálni. Volt vagy 8 játék, 20 film, 5 zenecsatorna (kép nélkül) és még egy pár úti info. Mivel a feketefehérség tényleg siralmas volt, és előzőleg a stewardess kezeit tördelte de nem tudott segíteni, javaslatára inkább odébbültem. A középső oszlopba, nagyon menő hogy ilyen is van... Sajnos innen nem látszott a "táj" (sokkal magasabban repültünk, mint én valaha is), de sebaj, legalább volt alibim mindkét (!) oldali folyosó kipróbálására, amikor a WCbe mentem kiugrálni magamat örömömben. Hiába vazze, most TÉNYLEG az USÁba megyünk!! +
Szóval végre bejutottam a "színesbe" :D nagyon cool volt, főleg How I Metet nézni mikor épp a városukba tartok. Genial! De azért a póker se volt rossz meg a BlackJack. :) Mindezek és egy újabb kajaroham (pizza, a konformizmus jegyében) után visszaültem az ötösfogat közepéből a párosba az ablak mellé. Addigra bejött a színes a saját képernyőmön is. WTF?!
Flesseltem még egy kicsit a szórakoztató audiovizuális elemekkel, majd még egy kicsit megpróbáltam aludni. De előtte még az angol nő lelkére kötöttem, hogy ébresszen fel, amikor már valami városféle látszik. Mert én ilyen udvarias jófej vagyok. De basszus. Hát NEW YORK!!! First time.
Zárójelben elmesélem, hogy sokszor álmodtam az utóbbi években több ezer honfitársamhoz hasonlóan azt, hogy az USÁban vagyok. Végre. És legtöbbször New Yorkban találtam magam, felhőkarcolók lábánál, esti sötétben. A legutóbbi kettőben (tavaly) már jobban észnél voltam.Tudtam, hogy addig csak álom volt, nade most tényleg ott vagyok. Majd felébredtem természetesen. Kiváncsi leszek, hogy ezúttal, amikor TÉNYLEG, vajon elhiszem-e. Mert nem lesz könnyű.
Szóval egyszer csak megereszkedtünk :), és ha tornyokat nem is, de Született feleséges neighbourhoodot eleget láttunk. Hihetetlen. Pár perc, és belépek az USÁba. Mi van? :) +
(Nem szégyen az, há nem? :) )
Na és bumm drrrr zssrrrr pfff. JFK. Megérkeztünk. Leszálláskor végigsétáltam a repülő folyosóján (a jobb oldalin, ezúttal) és igen vicces látvány tárult a szemem elé: az üres ülések alatt, mellett, között kiosztott párnák és takarók tömkelege. Pont úgy festett, mint valami brandesített pizsama party. Felnőttek között... :D
És beérkeztünk a repülőtér épületébe, ahol minden Amerikába vágyó külföldi álma tárult hirtelen a szemünk elé: az Újvilág, egy 23 kilométeres sorral megtűzdelt bevándorlási ellenőrző kapu formájában. Nyamm!
Röpke egy-másfél óra múltán eljutottam a pulthoz. Ilyen hamar, a már a gépen kitöltött váminfós papírnak köszönhetően. A várakozás közben volt időm megcsodálni az emberi faj sokszínűségét. Szó szerint. New Yorkban annyi féle ember él és annyi készül oda, hogy nemcsak hogy pont az egész világ megtalálható kicsiben, hanem akkora olvasztótégely, hogy már tényleg ötlete sincs az embernek, hogy ki "helyi", ki nem. :)
Mikor sorra kerültem, lefotóztak és ujjlenyomatot vettek tőlem valami elektronikus cuccal, azaz tinta nélkül kellett mikor melyik ujjamat az átlátszó üveg/műanyag felületre tennem. Persze se gyengén se erősen, hanem pont úgy, ahogy halandó nem találná el. Mindeközben a pult mögött engem instruáló fiatal pasas megjegyezte hogy "you are beautiful" meg "you seem 19". Mondtam "aha, pedig 23 vagyok" mire ő "Naná, itt az orrom előtt az útleveled." de still, "you are beautiful".
Elképesztő, az energia- és málhatérfogatszintemet tekintve... De hát igen, ez mégiscsak Amerika...
:)
Négy órát maradtam Londonban a Heathrow-n. Ezt az opciót választottam, mert attól tartottam, hogy az USA-ba való belépéshez sok ellenőrzés lesz, és nem akartam kilométeres sorok elejére könyörögni magam, bár menni szokott, de most inkább a nyugalmat választottam (kivételesen? vagy felnőttem volna?). Tévedtem. Ez az etap a New Yorki leszállás után jött. Azért nem volt rossz Londonban tölteni 4 órát, maga a reptér is elég jó, meg hát London az mégiscsak...majdnem olyan jó, mint NEW YORK! coming up next...
Összegyűltünk az X. kapunál, már nem emlékszem hanyas volt. És elkezdődött... Először libanoni család vagy csoport, majd átvizsgáltak egy talán indiai vagy pakisztáni nőt majd egy ortodox zsidó bácsit. És a nemzetköziség nyugatra haladva csak fokozódott, exponenciálisan. +
Mikor megnyitották a kaput, elindultunk egy olyan széles folyosón, melyet a Halálcsillag is megirigyelne, a legnagyobb gép felé amiben valaha utaztam. Quite incredible... +
Volt az economic class, a business, és a "már nem tudom hová szórjam a pénzem és a cégem se tudja, ezért még elsőbb, már nulladik osztályon utazom" class. Ággyal mindennel. Azért saját TV képernyő játékkal filmmel How I Mettel nekünk is adatott. Fejenként egy. Az enyém volt persze a három széksoroszloppal telerakott gépen az egyetlen fekete-fehér képernyő, de hát mindent nem lehet...legalább a fura ősz kövér pasast lecserélték egy folyton köhögő fiatal nőre mellettem, ez megnyugatott kicsit.
...felszállt a gép, és a pilóta álmaim irányába fordított minket. Arrafelé, ahová a magyarok nagy része nem is mer álmodni...
Na lássuk, mit is csinált Kolombusz...
Az úton aludtam egy kicsit, remélve hogy a mellettem köhögő nő nem ragaszt rám semmi kellemetlent ezalatt. Ígyis alig bírtam már szusszal az utat a nemalvás miatt. Közben bedélutánodott, majd újra bedélutánodott. Majd újra. Végül megint. 8 órás volt az út, és délután kettő óta délután kettő volt. Aztán a végére valahogy eljutottunk a háromnegyed ötig is, de bizony sok időbe telt és nem látszott másmilyennek. A kaja finom volt, volt valami normális kaja csirkével meg tésztával. Én természetesen a másikat választottam, a szarabbul kinéző érdekesebbet. Nem hazudtolom meg magam, lám... :) Cajun vagy creol, esetleg cajuncreol kaja volt, valami szarvacskatészta darált hússal meg sárga tejszínes/currys/sajtos szósszal. Szóval ilyen mirelit feeling. De mostmár kipróbáltam ezt is, yeah. Ez azóta érdekes, hogy pár hónapja megtudtam hogy létezik ilyen konyha is az USÁban. És jól hangzott.
Mikor épp mindketten ébren voltunk a nővel, ami talán lehet hogy pont az út elején volt, megbeszéltük hogy ki mi fán terem. Én a poénból Kolumbiába utazó 23 éves szövegíró fán, ő a 30-as évei elején járó pénzügyi szakemberfán aki a barátait látogatja már sokadszorra NYban. Azt állította, imádni fogom a várost. Little did I know back then...
Egy újabb alvás után beüzemeltem a képernyőt és lóhalálában igyekeztem mindent kipróbálni. Volt vagy 8 játék, 20 film, 5 zenecsatorna (kép nélkül) és még egy pár úti info. Mivel a feketefehérség tényleg siralmas volt, és előzőleg a stewardess kezeit tördelte de nem tudott segíteni, javaslatára inkább odébbültem. A középső oszlopba, nagyon menő hogy ilyen is van... Sajnos innen nem látszott a "táj" (sokkal magasabban repültünk, mint én valaha is), de sebaj, legalább volt alibim mindkét (!) oldali folyosó kipróbálására, amikor a WCbe mentem kiugrálni magamat örömömben. Hiába vazze, most TÉNYLEG az USÁba megyünk!! +
Szóval végre bejutottam a "színesbe" :D nagyon cool volt, főleg How I Metet nézni mikor épp a városukba tartok. Genial! De azért a póker se volt rossz meg a BlackJack. :) Mindezek és egy újabb kajaroham (pizza, a konformizmus jegyében) után visszaültem az ötösfogat közepéből a párosba az ablak mellé. Addigra bejött a színes a saját képernyőmön is. WTF?!
Flesseltem még egy kicsit a szórakoztató audiovizuális elemekkel, majd még egy kicsit megpróbáltam aludni. De előtte még az angol nő lelkére kötöttem, hogy ébresszen fel, amikor már valami városféle látszik. Mert én ilyen udvarias jófej vagyok. De basszus. Hát NEW YORK!!! First time.
Zárójelben elmesélem, hogy sokszor álmodtam az utóbbi években több ezer honfitársamhoz hasonlóan azt, hogy az USÁban vagyok. Végre. És legtöbbször New Yorkban találtam magam, felhőkarcolók lábánál, esti sötétben. A legutóbbi kettőben (tavaly) már jobban észnél voltam.Tudtam, hogy addig csak álom volt, nade most tényleg ott vagyok. Majd felébredtem természetesen. Kiváncsi leszek, hogy ezúttal, amikor TÉNYLEG, vajon elhiszem-e. Mert nem lesz könnyű.
Szóval egyszer csak megereszkedtünk :), és ha tornyokat nem is, de Született feleséges neighbourhoodot eleget láttunk. Hihetetlen. Pár perc, és belépek az USÁba. Mi van? :) +
(Nem szégyen az, há nem? :) )
Na és bumm drrrr zssrrrr pfff. JFK. Megérkeztünk. Leszálláskor végigsétáltam a repülő folyosóján (a jobb oldalin, ezúttal) és igen vicces látvány tárult a szemem elé: az üres ülések alatt, mellett, között kiosztott párnák és takarók tömkelege. Pont úgy festett, mint valami brandesített pizsama party. Felnőttek között... :D
És beérkeztünk a repülőtér épületébe, ahol minden Amerikába vágyó külföldi álma tárult hirtelen a szemünk elé: az Újvilág, egy 23 kilométeres sorral megtűzdelt bevándorlási ellenőrző kapu formájában. Nyamm!
Röpke egy-másfél óra múltán eljutottam a pulthoz. Ilyen hamar, a már a gépen kitöltött váminfós papírnak köszönhetően. A várakozás közben volt időm megcsodálni az emberi faj sokszínűségét. Szó szerint. New Yorkban annyi féle ember él és annyi készül oda, hogy nemcsak hogy pont az egész világ megtalálható kicsiben, hanem akkora olvasztótégely, hogy már tényleg ötlete sincs az embernek, hogy ki "helyi", ki nem. :)
Mikor sorra kerültem, lefotóztak és ujjlenyomatot vettek tőlem valami elektronikus cuccal, azaz tinta nélkül kellett mikor melyik ujjamat az átlátszó üveg/műanyag felületre tennem. Persze se gyengén se erősen, hanem pont úgy, ahogy halandó nem találná el. Mindeközben a pult mögött engem instruáló fiatal pasas megjegyezte hogy "you are beautiful" meg "you seem 19". Mondtam "aha, pedig 23 vagyok" mire ő "Naná, itt az orrom előtt az útleveled." de still, "you are beautiful".
Elképesztő, az energia- és málhatérfogatszintemet tekintve... De hát igen, ez mégiscsak Amerika...
:)
2012. június 14., csütörtök
Az első megálló
Tout a commencé là, quand mon avion a décollé. /L'Auberge Espagnole/
Már nem emlékszem pontosan, milyen volt a felszállás, de azt hiszem arra gondoltam közben, hogy milyen soká fogom újra látni Magyarországot...és ugyan hogy most nem hiányzik cseppet sem (ez az ország a benne résztvevő személyek miatt fontos, ők természetesen igen) de majd idővel biztosan fog. De fura, mennyire más érzéseim lesznek a legközelebbi hazai földetéréskor! gondoltam
...és elszálltunk Európa felett, illetve mind afelett, amit eddig a kontinensből láttam, és az út egyszercsak cruisingba ment át a La Manche felett... és olyan tájakon találtam magam, ahol eddig sosem...
Kezdődik...És hamarosan Anglia fölé értünk, és megjelent London. De olyannyira, hogy a pilóta városnéző túrára vitt minket a Temze fölött leszállás előtt. Nem hittem a szememnek. Olyan "nehéz" volt (najó, azért tényleg nehéz volt) lemondani az útközbeni Londonba ruccanásról, hiszen nagy vágyam eljutni oda egyszer. De valamiért mindig a másik sor csekkol be oda a reptéren, mint amelyikben én állok. Na de most megkaptam a magamét. :) Volt London Eye, Big Ben, Tower Bridge. Elképesztő. Talán csak az elképesztőbb, hogy milyen jó ez a szó: Elképesztő. A kedvenc magyar szavam lett nemrég az eddigi "pilótát" leváltva (ami vicces módon szintén ide illik), valószínűleg a Kolumbiai kalandok (értsd: szervezés) kezdete óta. Jókor. Úgy sejtem, fogom még eleget használni a közeljövőben. :)
Egy fiatal magyar csapattal ültem egy kupacban a Londoni gépen egyébként, hatodikosok meg hetedikesek és New Yorkba tartottak cserediákprogramra. Szép kis világ! :)
A mai mottó tehát: Long live London és a Heathrow! Tényleg impozáns!
Let´s Go
Május 16-án, két napos és egy éjszakás (naná, hogy az utolsó!) pakolás után elindultam. Sajnos az alvás kimaradt utolsó este, pedig igazán nem akartam überelni a Valenciai indulást... (fél óra, majd december végén 1 óra alvás... de lehet, hogy fordítva...ki emlékszik már ilyen álmosság mellett? :) ) Reggel ki tudja hánykor elbúcsúztam a családom Vadász utcai férfitagjaitól, majd a reptéren anyukámtól is, bár még egyikünk sem fogta fel, hogy elmegyek. Fura, mert vagy fél évig terveztem az utat... De azért sírtunk, mert úgy szokás. Majd megjön a tudat is hozzá, idővel.
És elindultam. Csak egy dolgot tudtam, mostantól nagyon kell figyelnem. Mindenre. Még az sem jutott eszembe, hogy élvezzem. Eleinte...
2012. június 13., szerda
Én is elindultam /avagy elmesélem az elejét/
Sziasztok!
Mint már mindannyian tudjátok, egy jó ideje tervezgettem, hogy kimegyek Kolumbiába. (és ezt vicces újra mondani, ezúttal innen. :) ) A dolog okait nem fejtem ki újra, már úgyis eleget hallottátok, van aki talán túl sokat is :D
*a dolgok, a teljesség több mint maximális hanyagolása mellett:
Mint már mindannyian tudjátok, egy jó ideje tervezgettem, hogy kimegyek Kolumbiába. (és ezt vicces újra mondani, ezúttal innen. :) ) A dolog okait nem fejtem ki újra, már úgyis eleget hallottátok, van aki talán túl sokat is :D
A lényeg, hogy december, de főleg január óta tervezgettem a kiutazás és kintlét részleteit, csaknem főállásban. (Képzelhetitek, mennyire bonyolult ügy egy világvégi mini életet megtervezni, hogy kint már simán menjen minden...) De az igazság az, hogy vagy mázlista vagyok (azt hiszem ez áll :) ) vagy nem is annyira bonyolult megszervezni egy ilyet. Igen komplikált, de nem a legegyértelműbb helyeken merültek fel nehézségek. Például az, hogy bele kellett vetnem magam az internet legtávolabbi bugyrába, hogy kolumbiai (egyáltalán mi az? és főleg hol? :-O) álláskereső portálokat vadásszak, amelyek valamelyikén ott landol egyszer az álommeló, elég lehetetlennek tűnt. Valóban, az első siteon, ami a horgomra akadt, csak házaló ügynök, meg netes ügynök, és még egy rakás erkölcstelen és/vagy illegális, fura munka fogadott. De hamarosan találtam sok ezer hasonló oldalt, amelyek hónapokig gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzam. Lassan aztán csordogáltak a visszajelzések az inboxomba a cégektől, de persze mindegyik mail azzal kezdődött, hogy "hát ezt meg így hogy sikerült kipattintani a fejemből" meg ki vagyok. Nyilván, ha az ember országát be kell Guglizza a HR-es kolléga, akkor nem csoda, ha spamnek nézik a motivációs levelet. Attól meg külön féltem, hogy a Skyperól esetleg még nem is nagyon hallottak, pláne nem fognak interjúztatni ilyen módon egy (kül)földönkívülit, akiről a videón még azt sem lehet eldönteni, hogy van-e lába, nem hogy egyáltalán maga ült-e le képernyő elé. De mégis, mint már annyiszor, valahogy létrejött a bizalom, és felvettek ide-oda. Skyperól. Érdekes, hogy mennyi helyet ismerek Medellínben csupán azért, mert pályáztam oda. De ennél még érdekesebb volt, amikor a Bor, Tangó, Kapufa című dán szatírában szembejön egy Buenos Airesi lány, aki a temetőben guide, és gyanítom, hogy rólam mintázták a szereplőt. Természetesen (?) oda is pályáztam Medellínben...hát kijött a Wikipédia múzeumlistáján... :) Nyilván a motivációs kérdéseknél rezgett a léc, de különben jó kis interjú volt. Egész sok külföldit foglalkoztatnak amúgy.
Tehát megvolt a munka, amivel dolgozói vízumot is kaphattam, ami nélkül jól szituált európai nem vág neki egy ilyen útnak. Ha kint kellett volna munkát keresni, mehettem volna Panamába a vízumért, mert az elsőnél országon kívül kell lenni. És ott sajna még nincs ismerős, úgyhogy igyekeztem megspórolni magamnak ezt az utat. Így aztán elég volt csak Bécsig mennem a papírért, ahol már ismertek a millió kérdésem miatt, mint a rossz pénzt. De sebaj, vízum a kézben, irány Kolumbia. És örülhetek, mert oda csak ennyi meg pár óra várakozás, míg egy kolumbiainak Magyarország egy hónap várakozás a papírokra. Lehet hogy az általam megtenni készült irány a kevésbé népszerű? Khm, van egy sejtésem. Mindegy, nem vagyok rosszarcú, ez is játszhat. Na tehát, ez és még másik félmillió dolog * elintézése után már mehettem is. A repjegyet sajnos későn sikerült megvenni, de úgy kell annak, aki ad hoc teleportálna egy fél bolygóval odébb. Azt meg ne várja senki, hogy miután idegenek leszerződtetik, abban bízva, hogy tényleg létezik a lelkes pályázó, még adnak is neki fél évet, mire odaér. A reklámúgynökségben pl. nem volt szövegíró amíg ide nem értem. ïgy aztán otthonról is tanúbizonyságát kellett adnom jelenlétemnek, legalább egy kis távmunkavégéssel.
*a dolgok, a teljesség több mint maximális hanyagolása mellett:
7 oltás (persze túlbiztosítottunk), fordítóiroda, 2 új bankkártya (fogyóeszköz kint?), sok új minden (ami remélhetőleg nem fogyóeszköz), kozmetikus, búcsúbuli (amit mégegyszer köszi, mert imádtam :) ), búcsúebédek, kávék, bruce willis csekkolása (ki gondolta volna, hogy később még házhoz is jön https://www.facebook.com/media/set/?set=a.448170431868648.103775.100000270855782&type=1 ) és még ki tudja mennyi minden.
Szóval vettünk repjegyet. Aki a világ végére szeretne utazni, az már annyira világutazó, hogy az American Airlines (első körös kedvencünk) világutazó programot ajánl fel tervezésre. Nem semmi. Meg hogy nem csak hogy életemben először szelem át a pocsolyát (ahogy a kolumbiaiak mondanák), de még válszthatok is Boston, Montréal és New York útbaejtése között. Hát, nem kellett sokáig gondolkoznom, melyik legyen a befutó... :) És szívfájdalmam: plusz egy New York-i nap javára le kellett mondanom a Londoni kiruccanásról, csak a Heathrow jutott sorsul. Nehéz döntés volt. Ujjjjj, hogy mennyire piszkosul irigylem a problémáimat!!! :)Ezúton is nagyon nagyon szeretném megköszönni az ölembe hulló (eddig) pehelykönnyű és főleg választott problémáimat szüleimnek, akik nagylelkűen támogattak-támogatnak, és akik nélkül se az út, se én nem jöhettünk volna létre. :)
Hogy idejekorán feldobott labdámat lecsapjam végre, a szervezés okozott meglepetéseket.
Az ügyintézés übersok dologból állt, de főleg minden tovább tartott, mert az adott problémákból merültek fel újabbak. Hatalmas paksamétán majd excelben kellett vezetni mindent, hogy el ne felejtsük, és folyton elővenni, updatelni persze. Meglepetés volt, hogy felvettek, szövegírónak, SPANYOLUL, hogy mennyire nehéz lelkileg elszakadni otthonról most, hogy végre stabilnak érzem a hazafelé kötődést a valenciai időszakkal ellentétben. Meglepetés volt, hogy sajnos minden többe kerül a tervekhez képest, hogy mennyit lehet csúszni egy úttal apró cseprő (?) ügyek miatt. (Még mindig) meglepetés volt, hogy mennyire kevés 46 kiló. És talán nem meglepetés, de biztos nem tervezett volt az, hogy ennyi búcsúzásom volt veletek, kedves barátaim, mert mindig kértetek még egy időpontot, hogy beférjetek az utolsó hetekbe-napokba. Nagyon-nagyon jól esett! :)
Hát így. /Apu/
Így alakult és kezdődött minden, ami oda vezetett hogy a bolygó másik pontján lyukadjak ki hirtelen.
Szóval vettünk repjegyet. Aki a világ végére szeretne utazni, az már annyira világutazó, hogy az American Airlines (első körös kedvencünk) világutazó programot ajánl fel tervezésre. Nem semmi. Meg hogy nem csak hogy életemben először szelem át a pocsolyát (ahogy a kolumbiaiak mondanák), de még válszthatok is Boston, Montréal és New York útbaejtése között. Hát, nem kellett sokáig gondolkoznom, melyik legyen a befutó... :) És szívfájdalmam: plusz egy New York-i nap javára le kellett mondanom a Londoni kiruccanásról, csak a Heathrow jutott sorsul. Nehéz döntés volt. Ujjjjj, hogy mennyire piszkosul irigylem a problémáimat!!! :)Ezúton is nagyon nagyon szeretném megköszönni az ölembe hulló (eddig) pehelykönnyű és főleg választott problémáimat szüleimnek, akik nagylelkűen támogattak-támogatnak, és akik nélkül se az út, se én nem jöhettünk volna létre. :)
Hogy idejekorán feldobott labdámat lecsapjam végre, a szervezés okozott meglepetéseket.
Az ügyintézés übersok dologból állt, de főleg minden tovább tartott, mert az adott problémákból merültek fel újabbak. Hatalmas paksamétán majd excelben kellett vezetni mindent, hogy el ne felejtsük, és folyton elővenni, updatelni persze. Meglepetés volt, hogy felvettek, szövegírónak, SPANYOLUL, hogy mennyire nehéz lelkileg elszakadni otthonról most, hogy végre stabilnak érzem a hazafelé kötődést a valenciai időszakkal ellentétben. Meglepetés volt, hogy sajnos minden többe kerül a tervekhez képest, hogy mennyit lehet csúszni egy úttal apró cseprő (?) ügyek miatt. (Még mindig) meglepetés volt, hogy mennyire kevés 46 kiló. És talán nem meglepetés, de biztos nem tervezett volt az, hogy ennyi búcsúzásom volt veletek, kedves barátaim, mert mindig kértetek még egy időpontot, hogy beférjetek az utolsó hetekbe-napokba. Nagyon-nagyon jól esett! :)
Hát így. /Apu/
Így alakult és kezdődött minden, ami oda vezetett hogy a bolygó másik pontján lyukadjak ki hirtelen.
2012. június 10., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)