Welcome Back

Sziasztok!

Hát mit mondjak...ez a blog egy nagy átverés volt? :D megkaphatnám, hiszen tényleg nem történt rajta semmi. Úgyhogy most már nem ígérgetek semmit, inkább írok. Legalábbis most egy bejegyzést, amit remélhetőleg később/hamarabb több is követni fog. Érdekes, amellett, hogy fontosnak tartom-tartanám, hogy tájékoztassalak titeket arról, hogy mi újság velem, és persze meséljek furcsa és még furcsább dolgokról, amik itt léteznek és történnek, a blogírás egyfajta önző szükségletre is megoldást ad(na) (és nem, ez nem a mesélés, furamódon az a kényszer feloldódik az ittlétben részben, hanem): az, hogy megértsem és definiálni tudjam, miért vagyok itt. Vagy úgy is mondhatnám: "mit keresek itt". Mert azt még mindig keresem, ha egyáltalán keresni kell, vagy érdemes.

E héten lett 9 hónapja, hogy itt vagyok, a múlt héten 9 hónapja, hogy elindultam. És még mindig nem értem, hogy ez nekem mire jó. Csak csinálom. És szinte észre sem veszem az idő múlását. Legalábbis nem jobban, mint otthon tenném. Mérföldkövek jelzik hogy telik az idő, pl. szülinapom, szülinapok, karácsony, újév. Aztán a munkahelyváltás, amin most estem túl. Meg az, hogy már ismerem kicsit Bogotát, a fővárost. Sőt, már Calit, Carlos szülővárosát, a harmadik legnagyobb várost is. És persze már sokkal jobban ismerem Medellínt, mint tavaly nyáron. Jobban megy a spanyol (mindig van hová, főleg a 100 féle délamerikai szlenggel), már az akcentusom is alakul, bár nagyon nagyon lassan (ezt majd kifejtem, ez jó és rossz is egyben). És összességében sokkal jobban elboldogulok már, mint tavaly, ergó nem aggaszt annyi dolog. Sőt, hogy fölösleges nagy szavakat használjak, azt hiszem fel is sikerült nőnöm közben. Persze ezt nem mondani kell, hanem csinálni, így inkább nem dumálnék róla többet (egyelőre).

Szóval sok jel azt súgja nekem, itt idő telt el, nem is olyan kevés. Még sosem voltam ennyit egyfolytában külföldön (sőt, összesen sem, ezelőtt), és még a családtagjaim sem. :-O

De hiába. Én nem érzek semmit. Én csak élek, és próbálok miből, próbálok jól, próbálok akadályokat átugrani, és még élvezni is közben. És rácsodálkozok, és megértem, és megtanulom (akár megértettem akár nem), és alkalmazom (néha nem). És idegen, még mindig, de kiváncsivá tesz, még mindig. Szóval úgy élek, mint bárki más. Reggel nehéz felkelni, időbe beérni, a péntek jó mert hétvége, nem jó ha esik, jó ha süt a nap, ha finom a vacsora, ha határidőre befejezek valamit. Járok busszal, járok bankba, főzök, mosok, takarítok. There's no magic... :)

És mégis van, de itt kicsit olyan mint a limbo, ugyanazt csinálom mint máshol, és már szinte fel sem tűnik. Ha figyelmeztettek rá, vagy itt juttatják eszembe, akkor rájövök hogy milyen messze meg milyen régóta, de különben nem is veszem észre. Ez nem olyan mint egy Erasmus, ahol "külföldi diák vagyok tehát vagyok", vagy egy kurzus, egyetem, ösztöndíj, házasság, örök emigráció. Nincs konkrét cél, sem határidő. Úgy látszik ilyen kijönni "csak simán" és "megnézni hogy mijük van"(;))kedves tesók). Azért jöttem, hogy elérjek dolgokat, de senki nem mondta, még én sem, hogy mi a dolog elérésének definíciója, meg a babérra ülésnek, és meddig maradhatok maximum, és mi az a jel, amit meglátva azonnal forduljak vissza. Így hát mindaddig, amíg egy tiszta jel ki nem rajzolódik, a "limbóban" maradok, és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Nem érzékelek sem időt, sem teret, csak tudom, hogy haladnom kell, mert mégiscsak az életemmel játszom... :)
...Persze  a skála változott közben, már látom meddig tart Medellín, képletesen, hogy mennyi hozható ki belőle, és már kezdem látni az ország értékének határait is számomra. Egyre konkrétabb elképzelésem van a minimumról és a maximumról amit itt véghez akarok vinni. A legnagyobb valószínűség szerint valahol a kettő közt sikerül majd eljönnöm innen...

Érdekes, ez a poszt kezd kicsit melankólikussá válni nekem, vagy a zene miatt ami épp megy, vagy méginkább... mert nektek írni kihívás. Azt hiszem, az idő múlásával egyre nehezebbnek érzem a veletek való kommunikációt, nem a fizikai faktorokra gondolok (net, idő...), hanem az érzelmeimre. Magyaroszággal beszélni az egyben tükröt tartani az itteni életemre és magamra. És ezt nehéz felvállalni. Mindenki szerint awesome amit itt csinálok, és tudom hogy szinte minden amit megtestesít az ittlétem, irigykedést vált ki, akár a meleg, akár a pálmák, akár a bevállalósság miatt. De mégis, mivel a sztorim nem hétköznapi (noha egyre inkább az), kiváncsi szemek szegeződnek rám, és ennek nehéz megfelelni. Nem KELL ugyan, de tény, hogy külföldről diadallal szeretünk hazajönni, nem a kudarctól szégyenkezve kullogva ki a reptértaxiból. Szóval...veletek néha kicsit nehéz. Mert emlékeztettek arra, hogy odavalósi vagyok, de ejöttem valamiért, nagyon messzire. És akkor arra biztos jó okom volt. Ezt remélem tudni, hogy van-e ilyen ok, és ha igen, az jó ok-e. Nem csak a Carlos, úgy egyáltalán. Mit mutat a mérleg. És ti mind együtt vagytok, és otthon maradni nem fura, azt nem kell alátámasztani érvekkel. Így megfelelni sincs kinek-minek.

Ez a fajta honvágy mélypont Karácsony-Újévkor csúcsosodott (illetve ez paradox: tátongott), mikor mindenki, még a külföldre vetődött honfitársak is hazautaztak, én meg nyakamon sok kedves idegennel voltam kénytelen ünnepelni. Ejj de gonosz ám ilyeneket írni. Mindenki nagyon nagyon kedves volt velem, óriási köszönet minden itteninek, félreértés ne essék. Azonban az ünnepek by definition a közeliekkel töltendő alkalmak, én meg a közeliektől távolabb voltam mint valaha, és a távoliak voltak közel. Egy másik család. Akikhez épp most kezdett el közöm lenni. Mintha a céges karácsony lenne a 24-ei ünnep. Kicsit olyan volt. Hát nehéz, na.

Úgyhogy ezért is érzem, hogy jó lesz ez nekünk...ha én írom a blogot, ti meg olvassátok, és kommenteltek. És aztán/előbb/közben pedig ti is meséljétek el az életeteket. Mert nagyon érdekel ám!
:)